Vikingvilág

Kis Béla viking volt.
Pontosan ezerkétszázhuszegy éve. Erős, bátor és kegyetlen jarl volt. Tizennégy fiú- és hat lánygyermek apja. Élete során tizenkét szigetet hódított meg - lakatlant. Persze tervben volt Angolföld bevétele is közvetlenül a halhatatlanságra tett kísérletet megelőzően. Ezt azért nem mindenki tartotta olyan jó ötletnek, mondjuk az öccse sem, aki történetesen pont ezért ölte meg. Így esett, hogy megörökölte a népét, a feleségét és az ambícióit. Kis Béla akkor még optimista ember volt. Ha egyszer meghalt, nem bánta. Kinek kell az egész Angolföld, ha végre beléphet a Valhallába? Már-már Odin oldalán látta magát, amikor öccse és exfelesége közös gyermekeként született a világra. Előző létében a mérhetetlen csalódottsággal feltörni készülő üvöltést a szívét átütő kard és a halál fojtotta belé, és most csecsemősírásként is a torkára forrt meglepetésében. Azóta sok élet eltelt. Kis Béla a pesti 14-es buszon ült, hazafelé tartott a munkából. A piszkos ablakon keresztül látta elsuhanni maga mellett a betonba forrt várost - már vagy harminc éve. Aktatáskáját szorosan magához ölelte, pedig csak egy fél sonkás szendvics és befizetésre váró számla lapult benne.Vállára borulva egy harmincas évei elején járó férfi aludt. Tonhal és sör szaga volt. A nyála Kis Béla frissen tisztított öltönyére folyt. Előtte egy tizenéves srác ült. Pont olyan, mint a többi: kakadufrizurával és ájpeddel a kezében, a füle is be volt dugva, valami rémes ricsaj szűrődött ki belőle. Mellette a barátnője ült. Szőke lány. A barátjához beszélt, nem törődve azzal, hogy a fiú egy szót sem hall a monológjából. Láthatóan élvezte, hogy csacsoghat, nem érezte magát feszélyezve. Beszélt az új szőrtelenítőjéről, a Hugiról, aki már a fél gimivel lefeküdt -milyen jó neki, hogy ennyien szeretik!-, a letört műkörméről, amit a mekiben hagyott el, de nem kellett volna otthagyni, mert a körmös még biztosan vissza tudja ragasztani valahogy. Kövér, dauerolt hajú nő szállt fel a buszra. Táskás szemeit sötétlila szemhéjpúderrel tette még taszítóbbá. Karján sötétkék szalagot viselt. "Jegyeket, bérleteket!" A Kis Béla vállán szundító alak felemelte a fejét, álmosan a nőre nézett, majd néhány perc kotorászás után türelmesen megvárta, hogy az ellenőr megbüntesse 6000 forintra. Kis Béla elmosolyodott, úgy érezte, hogy ebben a pillanatban értelmet nyert a sok, üres agyú belvárosival töltött út, hogy megtérült annak a 243 darab bérletnek az ára, amit eddig becsületesen megvásárolt. Diadalittas mosollyal adta át bérletét az ellenőrnek. "Tegnap lejárt"-jött a válasz a faarcú nőtől. Előkapott egy csekket, és szorgosan körmölni kezdett, egy pillanatra úgy tűnt, mintha mosoly halvány árnyéka suhanna át az arcán. Jó napja volt, végre látta értelmét a munkájának. Kis Béla arcából kifutott a vér. Ezerkétszázhuszonegy év minden elfojtott indulata tört föl belőle, pont úgy, mint annak idején a csatákban, egy hatalmasat üvöltött. Az utasok tágra nyílt szemmel meredtek rá. "Bolond"-futott át az agyukon, és újra gondolataikba merültek.

Manóvirág

Manó volt.
Amolyan pozsgás arcú, hegyes fülű, krumpli orrú, icinyke-picsinyke manó. Mohaágyon született, harmatcseppen hízott, madárfüttyön nevelkedett egy belvárosi panellakás erkélyén. A betondzsungel rengetegében minden nap egyformának tűnt, az utcán szürke felhőt pöfékelő autók és emberek jöttek-mentek. Az betonházak között betonutak futottak, behálózták az egész várost, a puha, meleg föld ki sem látszott a sok beton alól. Csak a távolban tűnt fel a messzi hegyek türkizkék vonulata. Oda vágyott a manó. Meg aztán éjjel feljöttek a vörösen és kéken derengő csillagok, amiknek sokkalta barátságosabb volt a fényük, mint az utcai lámpáknak. Aztán ott volt az ezüst Hold és az arany Nap. Oda is vágyott a manó. Mindenhová, amit nem betonnal borítottak, mert ő azt már nagyon utálta. Egy nap megelégelte, hogy naphosszat csak kesereg, felült egy fekete holló hátára, és útra kelt. Szembement az egész világgal; a végtelen pusztákkal, égig érő hegyekkel, feneketlen tavakkal és mogorva emberekkel. Nem létezett lehetetlen, akár az eget is leszakíthatta volna a helyéről, ha éppen olyan kedve van. Végre közelről láthatta a sutoggó erdőket, az élő vizeket és a szabad állatokat. Már csak a Magas Égbe nem tudott eljutni. Egy rebarbara levelén ücsörgött, és morfondírozott, amikor találkozott az óriással, azonnal megszólította. Az óriás - hatalmas termete révén - alig vette észre, jó hangosat kellett rikkantania.
 - Te óriás! Fogadjunk, hogy erősebb vagyok nálad! - Tudni illik, a manó nem volt tisztában azzal, hogy valami minél nagyobb, annál erősebb.
Az óriás lehajolt a manóhoz, az orra egészen a földet súrolta, hogy hallja, mit beszél.
 - Erősebb? Nálam? Ugyan-ugyan, kis manó, nem tudod, hogy miket beszélsz.
 - Fogadjunk akkor!
 Az óriásnak tetszett a kis manó, fiatalkori önmagára emlékeztette, ezért belement a fogadásba.
 - Miben akarsz fogadni? - kérdezte.
 - A vesztes teljesíti a nyertes egy kívánságát.
 - Nem tudom, hogy te, kis manó, milyen kívánságomat teljesíthetnéd, de kíváncsi vagyok, hogy min töröd a fejed, belemegyek a fogadásba. Hogyan döntsük el, hogy melyikünk az erősebb?
 - Ez pofonegyszerű! Amelyikünk nagyobb súlyt tud felemelni, az az erősebb.
 Az óriásnak nem volt több kérdése, azonnal felkapott egy tehén nagyságú szikladarabot, és a feje fölé emelte.
 - Te óriás - kiáltott a manó -, neked sokkal nagyobb a tenyered, nekem meg, nézzed csak, ilyen picike. Elbírok én akármekkora súlyt, csak segíts a hátamra venni. Ott van az a nagy szikla.
 Az óriás egy ideig vakarta a fejét, majd felkapta a sziklát, és a manóra tette, aki eltűnt egy jókora repedésben.
  - Óriás, bírok én ennél még többet is! - kiáltott ki a manó a szikla alól.
 Az óriás nem hitt a szemének. Hatalmas köveket pakolt a manó hátára, de az mindent elbírt. Már elhordott egy egész hegyet, amikor lihegve, fújtatva leült a sziklahalom mellé. - Bírod még, kis manó?
 - Bírom, bírom - felelte az, bár már levegő szűkében volt. Remélte, hogy az óriás hamarosan feladja.
 - Varázslat! Varázslat! - morogta az óriás. - Jól van, kis manó, nyertél. Mi a kívánságod?
 - Emelj fel a csillagokig!
 Az óriás felnevetett, és faképnél hagyta a kis manót. - Kellek is neked én ahhoz!

Félszvirág

Ő nem a Másik Nő volt.
Nézte, ahogy az könnyű léptekkel átlibben az utcán. Olyan volt akár egy Csoda, minden porcikájában tökéletes. A Nőt régi mesekönyvek tündéralakjaira és freskók angyalarcaira emlékeztette, de azokból is hiányzott valami, ami a másik nőben megvolt. Talán maga az élet, az elevenség, ami körülragyogta. Éhes tekintettel mérte végig a testét, a vállára bomló hajzuhatagtól egészen a körömcipőbe bujtatott lábacskákig. Soha nem látott még ilyen ragyogó szőkét, így szikrázó tengerkéket, ennyire arányos testet és tiszta bőrt. Mégis azt irigyelte tőle a legjobban, ami mások számára nem volt szembeötlő, de ő kristálytisztán látta: a Másik Nő múltját. Bár láthatatlannak tetszett, úgy hordta magán, mint a nyaka köré tekeredő prémet. Nem volt sem harsány, sem hivalkodó. Tökéletesen illett mostani életéhez, ezért nem látták  mások, mert a rég belesimult a mába. Nem lehetett megkülönböztetni őket. Erre csak a Nő volt képes. Ahogy a Másik Férfibe karolt, az a rég volt, ahogy rámosolygott, az is a rég volt, és a rég volt az is, ahogy megcsókolta az arcát, vagy a tőle kapott rózsát finoman ujjai között tartotta. Ez mind a régből táplálkozott, és ezt a Nő is tudta jól.
Csupán néhány másodpercig tartott, és a Másik Nő - karján a Másik Férfivel - eltűnt az utcasarkon. Talán meg sem történt, hiszen a Férfi az egészből semmit nem vett észre. Vagy csak úgy tett.
A Nő nem az a Másik volt, és ezt tiszta szívből sajnálta. Keresett hát magán egy meglazult szálat, hogy visszabonthassa önmagát, majd olyanná szője, mint az a Másik.
Kár, hogy nem tudta, a Férfi azért van vele, mert ő nem olyan, mint az a Másik.

Almavirág

Alma matematikaegyenleteket aggatott a juharfák ágaira. A tavaszi szél beléjük kapott, és meglobogtatta őket. A madaraknak nem tetszettek, sokkal szívesebben ültek olyan fákra,amiken nem himbálóztak mindenféle számok és műveletek. Az őzek már emészthetőbbnek tartották őket, gond nélkül lelegelték az alsóbb ágak egyenlőségjeleit. Alma az utolsót tette a helyére. Lábujjhegyre állt, és addig nyújtózkodott, amíg csak tudott, de sehogy sem érte el a kívánt magasságot. Ajkát nyálazta, fejét vakarta, de nem jutott előrébb. Végül megvonta a vállát. Legközelebb majd cinegemadár leszek. Kopogtattak az ajtón, anya lépett be.
Mit szólsz?
- Csinos. Azzal ott mi lesz?
Ezzel? Nem tudom felakasztani, nem érem el.
- És létrával...?
Nem próbáltam. Nem hiszem, hogy működne. 
- Miért ne?
Ez egy másodfokú egyenlet.
Anya letette az íróasztalra a teát és a vajas süteményt, majd magára hagyta Almát. A lány leült a vörös bársonnyal borított karosszékbe, és magához vette teáját. (Az egyenletet ideiglenesen átvetette a vállán.)
Nyulaim - fordult hallgatóközönségéhez -, ma az egyenletek természetéről fogok önöknek beszélni. 
Az egyik nyúl - természetesen fehér - megigazította monokliját, hogy jobban hallja Almát.
Tudom, hogy önök közül sokan nem értenek egyet az egyenletekkel. Nos, én többet sem értek, nem csak egyet, de azt tudom, hogy a barátaink. 
Barack, az angóranyúl magasba emelte a mancsát. "Kimehetek pisilni?"
Alma szörnyű dilemmába esett. Ha hagyja Barackot kimenni, a többiek is mind szétszélednek, és nem marad hallgatósága. Ha viszont nem engedi Barackot a dolgát végezni, a többiek kegyetlennek fogják hinni.
Nincs sok vissza. Kibírod még egy kicsi? 
"Azt hiszem."
Szóval mint mondtam, az egyenletek a barátaink. Tanuljunk meg együtt élni velük! Köszönöm a Figyelmet!
A nyulak megtapsolták a beszédet, Barack meg kiment pisilni.
Nehéz egyedül gondolkodni - mondta Alma gondterhelten, és íróasztala fölé görnyedt.

Tökélyvirág

Viktória tökéletes nő volt.

Egyszerre lopta be magát az emberek szívébe és határolódott el minden véleménytől.
Melankolikus őszi napokon vörös volt, télen drámai fekete, tavasszal ártatlan szőke, nyáron meleg barna. Hol vidáman ragyogott az óceánkék számpár, hol szomorú szürkévé homályosult vagy szerelmes smaragdba csapott át. Nagyképűség nélkül szerette minden porcikáját: mandulavágású szemét, pisze orrát, vékony-telt ajkait, hosszú és fehér nyakát, apró vállait, kerek melleit, feszes hasát, mosolygó köldökét, vággyal teli ölét, sima combjait, vékony bokáját, apró lábujjait. Mindig mosolygott, de tudta, mikor kell bánatosnak lenni. Meghallgatott, bátorított, együtt kesergett, soha nem panaszkodott. Sokat és jókedvűen evett, mégsem hízott. Szerette a zsíros, magas kalóriatartalmú ételeket a pacal pörkölttől a hagymás babig, de társaságban csak gyümölcsöt és zöldséget evett. Okos volt és művelt, de nem tűnt okosabbnak és műveltebbnek mint egy férfi. Imádta a szépirodalmat, elolvasott minden bestsellert, romantikus filmeket nézett, de szerette az akciót is.  Belül erős volt, kívül gyenge. Meghatódott, de nem sírt, éppen csak annyira, hogy a könnyek vékony fátyolréteget vonjanak a naivan ábrándos tekintetre - és hogy ingét a vállára ejtse.  Népszerű volt, vetélytársaktól mentesen. Férfiak szúrták át szívüket szépségéért sóvárogva, majd mikor megtudták, hogy foglalt, leporolták a nadrágjukat, és haverjuknak fogadták. Korán kelt, de sokáig aludt. Egész nap jött-ment. Volt ideje a szerelmére, a családjára, a munkájára, a macskájára, Csillagvirágra és magára. Éjjel feküdt, hajnalban kelt. Balettozott, jógázott és atletizált. Szépen írt, helyesen beszélt, csak a megfelelő időben és a megfelelő helyen volt kellően humoros ahhoz, hogy bájosan elbűvölőnek találják és ne közönségesnek. Dohányzott, de csak közönségnek, különben a Természetvédelmi Egyesület alelnöke volt - az elnökséget nem vállalta. Még gyerek volt, de már érett nő. A realizmus talaján hitt az álmokban. Tudott repülni és halfarkat növeszteni. Beszélni az állatokkal és egyszarvún lovagolni. Táncolt és énekelt, ha az érzéseit máshogy nem tudta elmondani. Széppé tette a rosszat és könnyűvé a fájdalmat. És ha még ezek után is volt, akinek nem felelt meg, annak szirommá változott és a lábai elé hullt.

Kár, hogy Viktória nem létezett.

Álomvirág

Az Álom Boldogtalan volt.

Naphosszat a Hold sarlóján ült, és a lábát lógázta. Aztán ahogy leszállt az éj, az Álom végigsétált a piros háztetők végeláthatatlan során, és a holdsugáron leereszkedve bemászott Iluska szobájába. A kislány fegyelmezett türelemmel várta az Álmot ágyában, csukott szemmel. Az Álom a fejére ült. Fehér nyulak jöttek, és vállukra kapva az ágyat Iluskát a Hársfa utcai iskola tantermébe vitték. A kislány földrajzból felelt, nem tudta a választ arra, hogy mi Afrika fővárosa. "Afrikának nincs fővárosa, mert Afrika egy kontinens. És a kontinenseknek nincsen fővárosuk" - dadogta megszeppenten. "Afrika fővárosa Petőfi Sándor. Szomorú, hogy nem tanultál semmit a mai órára" - a tanító néni pulykahangon rikácsolt. Aztán hirtelen Néró császárrá változott, és lángnyelvek törtek elő szájából, mire Iluska sírva fakadt. Tanult ő, tessék hát elhinni, de azt álmában sem gondolná, hogy Afrika fővárosa Petőfi Sándor, biztosan a tanító néni tetszett valamit félrenézni, és különben se tessék így ráijeszteni, mert így is nagyon szomorú, mert hiányzik az apukája, miért kellett meghalnia abban a rettenetes háborúban, neki nem kell semmi dicsőség meg büszkeség, csak az apukáját akarja vissza.Akkor aztán visszakapta az apukáját. A férfi a nyakába vette, és egészen az Üllői úti cukrászdáig sétált vele. Iluska két nagy gombóc fagyit kapott: egy epreset (mert azt csudamód szereti) és egy töpörtyűset (mert azt meg a Bodri szereti nagyon). Az Álom magukra hagyta őket. Apa képét elhomályosították a hajnal első sugarai. Az Álom tudta, hogy az ébredésből megint pityergés lesz, és ő ezt nem akarta látni. Fáradtan mászott fel az utolsó csillag farkán az égbe. Másnap éjjel aztán újból végigsétált azoknak a bordó háztetőknek a végeláthatatlan tengerén, és a holdsugáron leereszkedett Iluska szobájába. A kislány nem volt az ágyában. Íróasztala fölé görnyedve dolgozott. Az Álom mögé óvakodott, és a válla felett munkájába lesett. Iluska festett. Fehér nyulakat, pontosan négyet, mindegyik egy ágy lábát fogta, amiben Iluska aludt. "Szép" - mondta az Álom. "Igazán?" - Iluska nagyon örült az elismerésnek. "Még soha senkinek nem mutattam." "Van több is?" - kérdezte az Álom. Iluska kihúzta a fiókját. Szárnyas békák, halfarkú macskák kerültek elő, ott volt Bodri is, meg persze apa a férfiasan széles mosolyával. "Mondhatok egy titkot?" Az Álom bólintott. Még senki sem mondott neki ehhez hasonlót. Igazából még soha senki nem szólt hozzá. "Az az álmom, hogy festő legyek." "Hiszen az én vagyok! Én vagyok a te álmod!" "Tudom." - A kislány lerakta az ecsetet, és az ágyba feküdt. "Ugye, Afrikának nem Petőfi Sándor a fővárosa?" "Nem, azt hiszem, nem." Iluska már nem válaszolt. Az Álom Iluska mellé feküdt, elrendezte a párnáját, betakarta a meztelen lábát. Többet nem mozdult a kislány mellől.
Az Álom boldog volt.

Betonvilág

Betonváros. Betonutak, betonházak, betonemberek, betonszívek. A betonváros beszippant. Valahogy úgy, mint ahogy a betonkirály meséjében. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy betonkirály. Ez a betonkirály akármihez hozzáért, az rögtön betonná változott, és fordítva. A betonváros sem különb. Így születnek a betonemberek betonszívvel, betonnal az arcukon. De még a legelvetemültebb beton sem lehet olyan kemény és áthatolhatatlan, hogy ne nyílhasson rajta a betonvirág.