Manóvirág

Manó volt.
Amolyan pozsgás arcú, hegyes fülű, krumpli orrú, icinyke-picsinyke manó. Mohaágyon született, harmatcseppen hízott, madárfüttyön nevelkedett egy belvárosi panellakás erkélyén. A betondzsungel rengetegében minden nap egyformának tűnt, az utcán szürke felhőt pöfékelő autók és emberek jöttek-mentek. Az betonházak között betonutak futottak, behálózták az egész várost, a puha, meleg föld ki sem látszott a sok beton alól. Csak a távolban tűnt fel a messzi hegyek türkizkék vonulata. Oda vágyott a manó. Meg aztán éjjel feljöttek a vörösen és kéken derengő csillagok, amiknek sokkalta barátságosabb volt a fényük, mint az utcai lámpáknak. Aztán ott volt az ezüst Hold és az arany Nap. Oda is vágyott a manó. Mindenhová, amit nem betonnal borítottak, mert ő azt már nagyon utálta. Egy nap megelégelte, hogy naphosszat csak kesereg, felült egy fekete holló hátára, és útra kelt. Szembement az egész világgal; a végtelen pusztákkal, égig érő hegyekkel, feneketlen tavakkal és mogorva emberekkel. Nem létezett lehetetlen, akár az eget is leszakíthatta volna a helyéről, ha éppen olyan kedve van. Végre közelről láthatta a sutoggó erdőket, az élő vizeket és a szabad állatokat. Már csak a Magas Égbe nem tudott eljutni. Egy rebarbara levelén ücsörgött, és morfondírozott, amikor találkozott az óriással, azonnal megszólította. Az óriás - hatalmas termete révén - alig vette észre, jó hangosat kellett rikkantania.
 - Te óriás! Fogadjunk, hogy erősebb vagyok nálad! - Tudni illik, a manó nem volt tisztában azzal, hogy valami minél nagyobb, annál erősebb.
Az óriás lehajolt a manóhoz, az orra egészen a földet súrolta, hogy hallja, mit beszél.
 - Erősebb? Nálam? Ugyan-ugyan, kis manó, nem tudod, hogy miket beszélsz.
 - Fogadjunk akkor!
 Az óriásnak tetszett a kis manó, fiatalkori önmagára emlékeztette, ezért belement a fogadásba.
 - Miben akarsz fogadni? - kérdezte.
 - A vesztes teljesíti a nyertes egy kívánságát.
 - Nem tudom, hogy te, kis manó, milyen kívánságomat teljesíthetnéd, de kíváncsi vagyok, hogy min töröd a fejed, belemegyek a fogadásba. Hogyan döntsük el, hogy melyikünk az erősebb?
 - Ez pofonegyszerű! Amelyikünk nagyobb súlyt tud felemelni, az az erősebb.
 Az óriásnak nem volt több kérdése, azonnal felkapott egy tehén nagyságú szikladarabot, és a feje fölé emelte.
 - Te óriás - kiáltott a manó -, neked sokkal nagyobb a tenyered, nekem meg, nézzed csak, ilyen picike. Elbírok én akármekkora súlyt, csak segíts a hátamra venni. Ott van az a nagy szikla.
 Az óriás egy ideig vakarta a fejét, majd felkapta a sziklát, és a manóra tette, aki eltűnt egy jókora repedésben.
  - Óriás, bírok én ennél még többet is! - kiáltott ki a manó a szikla alól.
 Az óriás nem hitt a szemének. Hatalmas köveket pakolt a manó hátára, de az mindent elbírt. Már elhordott egy egész hegyet, amikor lihegve, fújtatva leült a sziklahalom mellé. - Bírod még, kis manó?
 - Bírom, bírom - felelte az, bár már levegő szűkében volt. Remélte, hogy az óriás hamarosan feladja.
 - Varázslat! Varázslat! - morogta az óriás. - Jól van, kis manó, nyertél. Mi a kívánságod?
 - Emelj fel a csillagokig!
 Az óriás felnevetett, és faképnél hagyta a kis manót. - Kellek is neked én ahhoz!