Félszvirág

Ő nem a Másik Nő volt.
Nézte, ahogy az könnyű léptekkel átlibben az utcán. Olyan volt akár egy Csoda, minden porcikájában tökéletes. A Nőt régi mesekönyvek tündéralakjaira és freskók angyalarcaira emlékeztette, de azokból is hiányzott valami, ami a másik nőben megvolt. Talán maga az élet, az elevenség, ami körülragyogta. Éhes tekintettel mérte végig a testét, a vállára bomló hajzuhatagtól egészen a körömcipőbe bujtatott lábacskákig. Soha nem látott még ilyen ragyogó szőkét, így szikrázó tengerkéket, ennyire arányos testet és tiszta bőrt. Mégis azt irigyelte tőle a legjobban, ami mások számára nem volt szembeötlő, de ő kristálytisztán látta: a Másik Nő múltját. Bár láthatatlannak tetszett, úgy hordta magán, mint a nyaka köré tekeredő prémet. Nem volt sem harsány, sem hivalkodó. Tökéletesen illett mostani életéhez, ezért nem látták  mások, mert a rég belesimult a mába. Nem lehetett megkülönböztetni őket. Erre csak a Nő volt képes. Ahogy a Másik Férfibe karolt, az a rég volt, ahogy rámosolygott, az is a rég volt, és a rég volt az is, ahogy megcsókolta az arcát, vagy a tőle kapott rózsát finoman ujjai között tartotta. Ez mind a régből táplálkozott, és ezt a Nő is tudta jól.
Csupán néhány másodpercig tartott, és a Másik Nő - karján a Másik Férfivel - eltűnt az utcasarkon. Talán meg sem történt, hiszen a Férfi az egészből semmit nem vett észre. Vagy csak úgy tett.
A Nő nem az a Másik volt, és ezt tiszta szívből sajnálta. Keresett hát magán egy meglazult szálat, hogy visszabonthassa önmagát, majd olyanná szője, mint az a Másik.
Kár, hogy nem tudta, a Férfi azért van vele, mert ő nem olyan, mint az a Másik.