Tökélyvirág

Viktória tökéletes nő volt.

Egyszerre lopta be magát az emberek szívébe és határolódott el minden véleménytől.
Melankolikus őszi napokon vörös volt, télen drámai fekete, tavasszal ártatlan szőke, nyáron meleg barna. Hol vidáman ragyogott az óceánkék számpár, hol szomorú szürkévé homályosult vagy szerelmes smaragdba csapott át. Nagyképűség nélkül szerette minden porcikáját: mandulavágású szemét, pisze orrát, vékony-telt ajkait, hosszú és fehér nyakát, apró vállait, kerek melleit, feszes hasát, mosolygó köldökét, vággyal teli ölét, sima combjait, vékony bokáját, apró lábujjait. Mindig mosolygott, de tudta, mikor kell bánatosnak lenni. Meghallgatott, bátorított, együtt kesergett, soha nem panaszkodott. Sokat és jókedvűen evett, mégsem hízott. Szerette a zsíros, magas kalóriatartalmú ételeket a pacal pörkölttől a hagymás babig, de társaságban csak gyümölcsöt és zöldséget evett. Okos volt és művelt, de nem tűnt okosabbnak és műveltebbnek mint egy férfi. Imádta a szépirodalmat, elolvasott minden bestsellert, romantikus filmeket nézett, de szerette az akciót is.  Belül erős volt, kívül gyenge. Meghatódott, de nem sírt, éppen csak annyira, hogy a könnyek vékony fátyolréteget vonjanak a naivan ábrándos tekintetre - és hogy ingét a vállára ejtse.  Népszerű volt, vetélytársaktól mentesen. Férfiak szúrták át szívüket szépségéért sóvárogva, majd mikor megtudták, hogy foglalt, leporolták a nadrágjukat, és haverjuknak fogadták. Korán kelt, de sokáig aludt. Egész nap jött-ment. Volt ideje a szerelmére, a családjára, a munkájára, a macskájára, Csillagvirágra és magára. Éjjel feküdt, hajnalban kelt. Balettozott, jógázott és atletizált. Szépen írt, helyesen beszélt, csak a megfelelő időben és a megfelelő helyen volt kellően humoros ahhoz, hogy bájosan elbűvölőnek találják és ne közönségesnek. Dohányzott, de csak közönségnek, különben a Természetvédelmi Egyesület alelnöke volt - az elnökséget nem vállalta. Még gyerek volt, de már érett nő. A realizmus talaján hitt az álmokban. Tudott repülni és halfarkat növeszteni. Beszélni az állatokkal és egyszarvún lovagolni. Táncolt és énekelt, ha az érzéseit máshogy nem tudta elmondani. Széppé tette a rosszat és könnyűvé a fájdalmat. És ha még ezek után is volt, akinek nem felelt meg, annak szirommá változott és a lábai elé hullt.

Kár, hogy Viktória nem létezett.

Álomvirág

Az Álom Boldogtalan volt.

Naphosszat a Hold sarlóján ült, és a lábát lógázta. Aztán ahogy leszállt az éj, az Álom végigsétált a piros háztetők végeláthatatlan során, és a holdsugáron leereszkedve bemászott Iluska szobájába. A kislány fegyelmezett türelemmel várta az Álmot ágyában, csukott szemmel. Az Álom a fejére ült. Fehér nyulak jöttek, és vállukra kapva az ágyat Iluskát a Hársfa utcai iskola tantermébe vitték. A kislány földrajzból felelt, nem tudta a választ arra, hogy mi Afrika fővárosa. "Afrikának nincs fővárosa, mert Afrika egy kontinens. És a kontinenseknek nincsen fővárosuk" - dadogta megszeppenten. "Afrika fővárosa Petőfi Sándor. Szomorú, hogy nem tanultál semmit a mai órára" - a tanító néni pulykahangon rikácsolt. Aztán hirtelen Néró császárrá változott, és lángnyelvek törtek elő szájából, mire Iluska sírva fakadt. Tanult ő, tessék hát elhinni, de azt álmában sem gondolná, hogy Afrika fővárosa Petőfi Sándor, biztosan a tanító néni tetszett valamit félrenézni, és különben se tessék így ráijeszteni, mert így is nagyon szomorú, mert hiányzik az apukája, miért kellett meghalnia abban a rettenetes háborúban, neki nem kell semmi dicsőség meg büszkeség, csak az apukáját akarja vissza.Akkor aztán visszakapta az apukáját. A férfi a nyakába vette, és egészen az Üllői úti cukrászdáig sétált vele. Iluska két nagy gombóc fagyit kapott: egy epreset (mert azt csudamód szereti) és egy töpörtyűset (mert azt meg a Bodri szereti nagyon). Az Álom magukra hagyta őket. Apa képét elhomályosították a hajnal első sugarai. Az Álom tudta, hogy az ébredésből megint pityergés lesz, és ő ezt nem akarta látni. Fáradtan mászott fel az utolsó csillag farkán az égbe. Másnap éjjel aztán újból végigsétált azoknak a bordó háztetőknek a végeláthatatlan tengerén, és a holdsugáron leereszkedett Iluska szobájába. A kislány nem volt az ágyában. Íróasztala fölé görnyedve dolgozott. Az Álom mögé óvakodott, és a válla felett munkájába lesett. Iluska festett. Fehér nyulakat, pontosan négyet, mindegyik egy ágy lábát fogta, amiben Iluska aludt. "Szép" - mondta az Álom. "Igazán?" - Iluska nagyon örült az elismerésnek. "Még soha senkinek nem mutattam." "Van több is?" - kérdezte az Álom. Iluska kihúzta a fiókját. Szárnyas békák, halfarkú macskák kerültek elő, ott volt Bodri is, meg persze apa a férfiasan széles mosolyával. "Mondhatok egy titkot?" Az Álom bólintott. Még senki sem mondott neki ehhez hasonlót. Igazából még soha senki nem szólt hozzá. "Az az álmom, hogy festő legyek." "Hiszen az én vagyok! Én vagyok a te álmod!" "Tudom." - A kislány lerakta az ecsetet, és az ágyba feküdt. "Ugye, Afrikának nem Petőfi Sándor a fővárosa?" "Nem, azt hiszem, nem." Iluska már nem válaszolt. Az Álom Iluska mellé feküdt, elrendezte a párnáját, betakarta a meztelen lábát. Többet nem mozdult a kislány mellől.
Az Álom boldog volt.

Betonvilág

Betonváros. Betonutak, betonházak, betonemberek, betonszívek. A betonváros beszippant. Valahogy úgy, mint ahogy a betonkirály meséjében. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy betonkirály. Ez a betonkirály akármihez hozzáért, az rögtön betonná változott, és fordítva. A betonváros sem különb. Így születnek a betonemberek betonszívvel, betonnal az arcukon. De még a legelvetemültebb beton sem lehet olyan kemény és áthatolhatatlan, hogy ne nyílhasson rajta a betonvirág.