Félszvirág

Ő nem a Másik Nő volt.
Nézte, ahogy az könnyű léptekkel átlibben az utcán. Olyan volt akár egy Csoda, minden porcikájában tökéletes. A Nőt régi mesekönyvek tündéralakjaira és freskók angyalarcaira emlékeztette, de azokból is hiányzott valami, ami a másik nőben megvolt. Talán maga az élet, az elevenség, ami körülragyogta. Éhes tekintettel mérte végig a testét, a vállára bomló hajzuhatagtól egészen a körömcipőbe bujtatott lábacskákig. Soha nem látott még ilyen ragyogó szőkét, így szikrázó tengerkéket, ennyire arányos testet és tiszta bőrt. Mégis azt irigyelte tőle a legjobban, ami mások számára nem volt szembeötlő, de ő kristálytisztán látta: a Másik Nő múltját. Bár láthatatlannak tetszett, úgy hordta magán, mint a nyaka köré tekeredő prémet. Nem volt sem harsány, sem hivalkodó. Tökéletesen illett mostani életéhez, ezért nem látták  mások, mert a rég belesimult a mába. Nem lehetett megkülönböztetni őket. Erre csak a Nő volt képes. Ahogy a Másik Férfibe karolt, az a rég volt, ahogy rámosolygott, az is a rég volt, és a rég volt az is, ahogy megcsókolta az arcát, vagy a tőle kapott rózsát finoman ujjai között tartotta. Ez mind a régből táplálkozott, és ezt a Nő is tudta jól.
Csupán néhány másodpercig tartott, és a Másik Nő - karján a Másik Férfivel - eltűnt az utcasarkon. Talán meg sem történt, hiszen a Férfi az egészből semmit nem vett észre. Vagy csak úgy tett.
A Nő nem az a Másik volt, és ezt tiszta szívből sajnálta. Keresett hát magán egy meglazult szálat, hogy visszabonthassa önmagát, majd olyanná szője, mint az a Másik.
Kár, hogy nem tudta, a Férfi azért van vele, mert ő nem olyan, mint az a Másik.

Almavirág

Alma matematikaegyenleteket aggatott a juharfák ágaira. A tavaszi szél beléjük kapott, és meglobogtatta őket. A madaraknak nem tetszettek, sokkal szívesebben ültek olyan fákra,amiken nem himbálóztak mindenféle számok és műveletek. Az őzek már emészthetőbbnek tartották őket, gond nélkül lelegelték az alsóbb ágak egyenlőségjeleit. Alma az utolsót tette a helyére. Lábujjhegyre állt, és addig nyújtózkodott, amíg csak tudott, de sehogy sem érte el a kívánt magasságot. Ajkát nyálazta, fejét vakarta, de nem jutott előrébb. Végül megvonta a vállát. Legközelebb majd cinegemadár leszek. Kopogtattak az ajtón, anya lépett be.
Mit szólsz?
- Csinos. Azzal ott mi lesz?
Ezzel? Nem tudom felakasztani, nem érem el.
- És létrával...?
Nem próbáltam. Nem hiszem, hogy működne. 
- Miért ne?
Ez egy másodfokú egyenlet.
Anya letette az íróasztalra a teát és a vajas süteményt, majd magára hagyta Almát. A lány leült a vörös bársonnyal borított karosszékbe, és magához vette teáját. (Az egyenletet ideiglenesen átvetette a vállán.)
Nyulaim - fordult hallgatóközönségéhez -, ma az egyenletek természetéről fogok önöknek beszélni. 
Az egyik nyúl - természetesen fehér - megigazította monokliját, hogy jobban hallja Almát.
Tudom, hogy önök közül sokan nem értenek egyet az egyenletekkel. Nos, én többet sem értek, nem csak egyet, de azt tudom, hogy a barátaink. 
Barack, az angóranyúl magasba emelte a mancsát. "Kimehetek pisilni?"
Alma szörnyű dilemmába esett. Ha hagyja Barackot kimenni, a többiek is mind szétszélednek, és nem marad hallgatósága. Ha viszont nem engedi Barackot a dolgát végezni, a többiek kegyetlennek fogják hinni.
Nincs sok vissza. Kibírod még egy kicsi? 
"Azt hiszem."
Szóval mint mondtam, az egyenletek a barátaink. Tanuljunk meg együtt élni velük! Köszönöm a Figyelmet!
A nyulak megtapsolták a beszédet, Barack meg kiment pisilni.
Nehéz egyedül gondolkodni - mondta Alma gondterhelten, és íróasztala fölé görnyedt.