Kis Béla viking volt.
Pontosan ezerkétszázhuszegy éve. Erős, bátor és kegyetlen jarl volt. Tizennégy fiú- és hat lánygyermek apja. Élete során tizenkét szigetet hódított meg - lakatlant. Persze tervben volt Angolföld bevétele is közvetlenül a halhatatlanságra tett kísérletet megelőzően. Ezt azért nem mindenki tartotta olyan jó ötletnek, mondjuk az öccse sem, aki történetesen pont ezért ölte meg. Így esett, hogy megörökölte a népét, a feleségét és az ambícióit. Kis Béla akkor még optimista ember volt. Ha egyszer meghalt, nem bánta. Kinek kell az egész Angolföld, ha végre beléphet a Valhallába? Már-már Odin oldalán látta magát, amikor öccse és exfelesége közös gyermekeként született a világra. Előző létében a mérhetetlen csalódottsággal feltörni készülő üvöltést a szívét átütő kard és a halál fojtotta belé, és most csecsemősírásként is a torkára forrt meglepetésében. Azóta sok élet eltelt. Kis Béla a pesti 14-es buszon ült, hazafelé tartott a munkából. A piszkos ablakon keresztül látta elsuhanni maga mellett a betonba forrt várost - már vagy harminc éve. Aktatáskáját szorosan magához ölelte, pedig csak egy fél sonkás szendvics és befizetésre váró számla lapult benne.Vállára borulva egy harmincas évei elején járó férfi aludt. Tonhal és sör szaga volt. A nyála Kis Béla frissen tisztított öltönyére folyt. Előtte egy tizenéves srác ült. Pont olyan, mint a többi: kakadufrizurával és ájpeddel a kezében, a füle is be volt dugva, valami rémes ricsaj szűrődött ki belőle. Mellette a barátnője ült. Szőke lány. A barátjához beszélt, nem törődve azzal, hogy a fiú egy szót sem hall a monológjából. Láthatóan élvezte, hogy csacsoghat, nem érezte magát feszélyezve. Beszélt az új szőrtelenítőjéről, a Hugiról, aki már a fél gimivel lefeküdt -milyen jó neki, hogy ennyien szeretik!-, a letört műkörméről, amit a mekiben hagyott el, de nem kellett volna otthagyni, mert a körmös még biztosan vissza tudja ragasztani valahogy. Kövér, dauerolt hajú nő szállt fel a buszra. Táskás szemeit sötétlila szemhéjpúderrel tette még taszítóbbá. Karján sötétkék szalagot viselt. "Jegyeket, bérleteket!" A Kis Béla vállán szundító alak felemelte a fejét, álmosan a nőre nézett, majd néhány perc kotorászás után türelmesen megvárta, hogy az ellenőr megbüntesse 6000 forintra. Kis Béla elmosolyodott, úgy érezte, hogy ebben a pillanatban értelmet nyert a sok, üres agyú belvárosival töltött út, hogy megtérült annak a 243 darab bérletnek az ára, amit eddig becsületesen megvásárolt. Diadalittas mosollyal adta át bérletét az ellenőrnek. "Tegnap lejárt"-jött a válasz a faarcú nőtől. Előkapott egy csekket, és szorgosan körmölni kezdett, egy pillanatra úgy tűnt, mintha mosoly halvány árnyéka suhanna át az arcán. Jó napja volt, végre látta értelmét a munkájának. Kis Béla arcából kifutott a vér. Ezerkétszázhuszonegy év minden elfojtott indulata tört föl belőle, pont úgy, mint annak idején a csatákban, egy hatalmasat üvöltött. Az utasok tágra nyílt szemmel meredtek rá. "Bolond"-futott át az agyukon, és újra gondolataikba merültek.
